2011. január 4., kedd

A szél


Részlet Fekete István: Téli berek c. regényéből:

Hogy aztán a szelet mi hajtotta, azt nem lehetett pontosan tudni. Lehet, hogy önmagát kergette, lehet, hogy az észak lehellete volt, ami éppen most cserélődött a délivel, mindenesetre jött, jött, végtelenül, s mintha belelovalta volna magát valami őrjöngő hajszával, ami egyúttal a hideget is jelentette.

– Kutya szél – mondták az emberek, akik a szelet általában szidni szokták –, betyár szél… még csak ez hiányzott!

Az emberek általában szidni szokták a szelet, amiben — természetesen – nincs igazuk. Nem, azt nem lehet mondani, hogy a szél kellemes, de hasznos, sőt nélkülözhetetlen.

Mert ki szárítaná meg tavaszi vetések alá a földet, ki szárítaná meg az elázott kévéket, a renden a szénát, a vadak szőrét, a madarak tollat, az utak sarát? Ki tisztítaná meg a levegőt, ki tördelné le az elszáradt ágakat, ki végezné el a füvek és fák végtelen országának magvetését? Ki frissítené fel a poshadt vizeket, ami nélkül a halak és egyebek elpusztulnának, ki hajtaná a szélmalmokat, szélkerekeket, vitorlásokat? Ki hozná a felhőket, és ki seperné ki a füstöt és kormot a városokból s az emberek tüdejéből?

– Kutya szél – mondják mégis az emberek, csak a bacilusok nem mondanak semmit, hanem egyszerűen elpusztulnak, vagy kivándorolnak valahová, hogy a párás levegő és köd összefüggő testén alkalomadtán újra visszavándoroljanak kórháztöltögető szakmunkájukra.

Erre azonban most semmi kilátás nincs, mert a széllel együtt jött a fagy is, és ennek kietlen ridegségében a fertőzésnek semmi lehetősége nincs.

Az emberek azért csak szidták a szelet, ámbár fellélegeztek, és tervezgetni kezdtek… és a betegek felültek, és egyszerre sürgősen gyógyulni akartak. Ez az akarat pedig maga a gyógyulás.


Köszönöm Tündi!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése