A Dívány online női magazin leírt egy tanulságos, megtörtént esetet a társfüggőség tipikus példájáról, amely Magyarországon, kifejezetten a nők körében egy nagyon súlyos népbetegségnek számít. A cikk úgyan elég felületesen ír a témáról, de ennek ellenére érdemes mindenkinek elolvasni, egészen biztos, hogy sok nő saját tapasztalatai alapján is együtt tud érezni a történet főszereplőjével. Én magam is sokszor láttam ezt a jelenséget, amikor a nő szinte teljesen eltűnik és megszűnik létezni a párkapcsolatban, az egész énjét, életét feláldozza a Férfiért az áhítozott szeretetért cserébe, amelyet persze sohasem kap meg, csak legfeljebb csepegtetve, folyamatos bántások és sűrű megaláztatások kíséretében. Ezeknek a nőknek a számára a világról alkotott látóköre teljesen beszűkül, az egész életük szinte csak a Férfi köré korlátozódik, és sajnos kevés olyan férfi van, aki ne élne vissza durván ezzel a helyzettel, sőt, az esetek többségében erre maga a férfi is rájátszik vagy ő maga alakítja így azért, hogy teljesen kiszipolyozva és lerombolva a nő önértékelését ellensúlyozni próbálja a saját önbizalomhiányát, kisebbségi komplexusait, és a feldolgozatlan kudarcait, amikért mindig valaki más a felelős (tehát azáltal válik jobb emberré, hogy bebizonyítja és elhiteti a másik féllel, hogy az rosszabb mint ő). Sajnos sok esetben ez a bánásmód a nőkkel szemben már az arab kultúrákhoz hasonlatos szintre süllyed, és nem ritka, hogy akár rendszeres családon belüli erőszakig fajul például fizikai bántalmazás vagy családon belüli nemi erőszak formájában (mert bizony, ilyen is létezik és sokkolóan gyakori), melynek következtében bizonyos nők gyakorlatilag Stockholm-szindrómában élik le az életüket a férfi mellett. Ez a viselkedésmód a férfiaknál nem csak a férfi-nő párkapcsolatokban figyelhető meg, de az apa-gyermek viszonyban is nagyon gyakori (ritkábban ugyan, de az anya-gyermek viszonyban is előfordul), így maga a társfüggőség oka, a pótolhatatlan és kielégíthetetlen szeretethiány már egészen fiatal korban, a családban keresendő.
A cikk egészen jól leírja a társfüggőség fogalmát is:
A társfüggő egész lényét, érzéseit, akaratát egy másik ember és a kettejük viszonya határozza meg, mindent ettől tesz függővé. Mintha a saját személyisége el is tűnne ebben a kapcsolatban, feladja az igényeit, mindent azért tesz, és mindent megtesz azért, hogy a másiknak megfeleljen. Nem tartja meg önálló életterét, nincs hobbija, általában minden idejét a másikkal igyekszik tölteni és ez az elszigeteltség, a társasági élettől való elzártság könnyen depresszióba kergetheti. Ugyanígy cserébe is elvárja ugyanezt, rossz néven veszi, ha a párja külön programokat szervezne magának. Ha a kapcsolatnak vége szakad, a társfüggő sokkal jobban megszenvedi, mint mások, hiszen ő csak a partneréhez képest létezett, és fogalma sincs, ki is ő valójában. Gyakran látjuk a társfüggő embereknél, hogy egy szakítás után hamar újabb kapcsolatba menekülnek, hiszen képtelenek egyedül lenni, és gyakrabban fordulnak elő köztük egyéb függőségek és depresszió is.
Bűnösök közt cinkos, aki néma - mondják, és sajnos az esetek túlnyomó többségében maguk a bajbajutott nők legjobb barátai, barátnői azok, akik aktívan vagy passzívan, de megerősítik őt a szenvedésben, és elfogadásra, beletörődésre buzdítják, mivel nagy valószínűséggel ők maguk is ezt látták a saját szüleik esetében, vagy mert éppen ők maguk is ennek a szenvedő alanyai a saját párkapcsolatukban. Az egyedülléttől való rettegés a legborzalmasabb tettek sikolyait is elnémítja, holott ezek a nők már így is teljesen magányosan élik a magánéletüket. Sok magyar nő értékrendjében csak az a két véglet szerepel, hogy párkapcsolatban lenni jó, és egyedülállónak lenni rossz. Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb: egy hosszútávon jól működő, BOLDOG párkapcsolatban lenni valóban jó (ez az, amit a legkevesebb ember tapasztal meg Magyarországon), de ugyanakkor az ember egyedülállóként is lehet boldog, mert rendkívül fontos, hogy önmagunkban is meg tudjuk élni a boldogságot, sőt a boldog párkapcsolat alapja az, hogy az ember önállóan, mástól függetlenül is képes legyen boldog lenni, hiszen ez a legfontosabb időszak az életünkben, amikor van időnk saját magunkkal, a saját érzéseinkkel foglalkozni, és hogy felfedezzük azt, hogy mi tesz bennünket boldoggá. Sokkal magabiztosabban fogunk belevágni a következő párkapcsolatunkba, ha van egy elvárásunk a másik féllel szemben, és sokkal könnyebb lesz annak a nőnek is megtalálnia azt a férfit, aki képes igazán boldoggá tenni őt, ha ő maga is tudja, hogy mi teszi őt boldoggá. Azok pedig, akik magányosnak érzik magukat az egyedüllétükben, és a másik féllel akarják kipótolni a szívükben lévő űrt, mindenképpen súlyos hibát követnek el maguk ellen, mert ők nem kötődni fognak a partnerükhöz, hanem függeni fognak tőle, és nagyon kevés nő ismeri fel (be), hogy a függőség kiszolgáltatottságot eredményez, a kiszolgáltatottság pedig visszaélésre ad okot. Mert bár sokan kifejezetten élvezik a kapcsolatuk elején a kiszolgáltatottságukból származó előnyöket, a férfi kezdeti kényeztetését, a pihe-puha bölcsőt, amelyben nem terheli őket felelősség, viszont későn veszik észre, hogy ezért nagyon drága árat fizetnek: a kötelezettségeik, a velük szemben állított elvárások egyre inkább elhatalmasodnak felettük, melyek előbb vagy utóbb átlépik a női méltóság határát, és azt az érzést keltheti bennük, hogy a partnerük csak tárgyként kezeli őket. Hiába próbálják bemagyarázni maguknak az első pillanattól kezdve, hogy ők megtalálták a Nagy Őt, hamarosan nagyon is úgy fogják érezni, hogy a Vénusz légycsapója bezárult körülöttük, és a szerelmük kezdeti, látszólagos szabadsága egy alárendelt, megalázó fogságba fog torkollni. Van egy harmadik állapot ugyanis, ami még a magánynál is ezerszer rosszabb: a rosszul működő, BOLDOGTALAN párkapcsolat, amiben ma a legtöbb magyar nő vergődik. Természetesen ne várjuk azt, hogy a férfiak majd maguktól lemondanak a fölényes helyzetükről, hiszen ezzel be kellene ismerniük a saját gyengeségeiket is, amit képtelenség lenne összeegyeztetni az egoizmuson, a férfi büszkeségen, a tévedhetetlenségen alapuló értékrendjükkel, amiben hibázni vétek és a hibát beismerni nem erény, hanem szégyen (csak nézzük meg, hogy a magyar politikában és közéletben hány férfi meri vállalni a felelősséget a saját hibájáért...) Az első lépés a változtatás felé, hogy tudatosítjuk a magyar nőkben a kialakult helyzetüket, és hogy minden erőnkkel lehetőséget biztosítunk a számukra, minden eszközzel arra bátorítjuk őket, hogy egyedül, önállóan is képesek legyenek érvényesülni a társadalomban, mert csakis így szerezhetik vissza az elveszett önbecsülésüket és tartásukat. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan az is kulcsfontosságú, hogy sok feminista nőszervezettel ellentétben ne zárjuk ki a férfiakat ebből a folyamatból, ne élezzük ki ezt a változást a "nemek harcára", mert azzal csak még erősebb ellenszenvet szítunk a férfiak részéről, akik a nők hétköznapi sikereit még kegyetlenebb elbánással fogják megtorolni otthon, a magánéletben. Fontos, hogy ebbe a fejlődésbe őket is aktívan bevonjuk, sőt kiemeljük és jutalmazzuk azokat, akik tesznek is valamit ennek érdekében.
A magyar társadalomban már így is súlyos egyenlőtlenségek alakultak ki a férfiak és nők között, de minél hamarabb beindítjuk ezt a folyamatot, annál hamarabb fog minden magyar nőnek és férfinak (!) a javára válni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése